A FANNIZERO MINDSET

"Őszinte tapasztalataim (a) Fanni(zero)t illetően:
 

​Leszek annyira bátor, hogy ennek a hosszú, de szóról szóra igaz és őszinte szövegnek megengedek egy bevezetőbekezdést is, melynek keretén belül biztosítok minden egyes olvasót afelől, hogy teljes mértékben szabad kezet kaptam a szöveg tartalmát illetően. Amit itt olvasol éppen, kedves Hozzámhasonló, azt egy olyan ember írja, aki képtelen megtalálni a valóságot tükröző szavakat, ha erről kell beszélnie. Egy olyan ember szól most hozzád, akinek nem fizettek a pozitív véleménynyilvánításért, viszont arra a Fannizero rá sem szorul, hisz pénznél valami sokkal értékesebbet ad a mellette döntők számára, s ez a valami pediga földi megváltáshoz lehetne hasonlítható. 

Ez olyan, mint egy örökbe kapott kulcs, amely nyitja azt a zárat, amihez eddig kismillió próbálkozás után sem sikerült kulcsot másoltatni.

Hogy miért nem sikerült ez a metaforikus értelemben vett kulcsmásolás? Úgy gondolom, azért, mert ezen ajtó zárját nem másolt kulcs nyitja, hanem egy egyedi kulcs, amelyből nem létezik több a világon, és ezt a teljes mértékben lényemhez alakított kulcsot Fanni öntötte számomra, amely folyamat során figyelembe vette azt, hogy honnan jöttem, mit hoztam, cipeltem magammal úgy szellemileg, mint fizikailag, hol vagyok most, mit akarok elérni és mik a lehetőségeim. Te, aki ezt olvasod, nem ok nélkül keresztezted üzenetem útját. Ha nem keresnél ahhoz hasonlót, amit én is kerestem eddigi életem során, akkor nem lyukadtál volna ki most a szövegem másik oldalán és nem is mernélek téged „Hozzámhasonló”-ként megszólítani. Ezenfelül mielőtt eldöntenéd azt, hogy mindenáron meggyőzni akarlak arról, hogy EZ az, amit keresel, kérlek, olvasd el szövegem hátralevő részét, és döntsd el Te magad, hogy az olvasottak fényében milyen véleménnyel maradsz arról a dologról, amit én Csodának hívok, mióta megtörtént velem.

 

A legelső érvem, ami Fanni és az ő Csodája mellett szól, hogy abban a pillanatban, ahogy rátaláltam, hatalmas fény jelent meg a folyton tökéletlen testem és kinézetem miatti depresszió-alagút végén. Én nem viccelek, amikor depresszióról beszélek ezen témakör keretén belül, mivel gyerekkoromból nagyon sok hatalmas tüske maradt bennemegyebek mellett a külsőmet illetően.

Ezek a tüskék többé-kevésbé úgy működnek, hogy minél nagyobb a zsírréteg rajtam, és a sötétség bennem, annál jobban szúrnak. ’A fény az alagút végén’-hasonlat pedig annál fogva nem túlzás, hogy az igazi önmagam már lassan teljesen elhagyott, amikor 2020áprilisában Avram Latoscának köszönhetően ráleltem Fannira.Éppen Avram videóinak megnézését igyekeztem bepótolni egy hosszú és zsúfolt időszak után, amikor ráakadtam a videóra, amit Fannival együtt készítettek. A videó első pár másodpercében akaratlanul is megfogalmazódott bennem azelőítélet, miszerint megint hallok valamit, amit vagy ismerek már részben, esetleg teljesen, vagy nem érem fel zsebbel, de az is lehet, hogy nem lesz hiteles számomra, nem tud meggyőzni engem arról, hogy ez tényleg egy működőképes és tartható dolog. Ismétlem, ez valóban az első pár másodperc terméke volt a fejemben, mivel eszembe jutott az, hogy miért is tartozik Avram azon kevés youtuberek közé, akiket követek. Avramot illetően körülbelül már az elejétől azt gondolom, hogy őszinte és hiteles az, amit átad a nézőinek, emelletttudom róla, hogy nagyon sok fogyást ígérő dolgot próbált már ki, amikről beszámolt a videóiban, így ha valamiről ő azt állítja, működik, akkor az érdemel bár egy esélyt arra, hogy megpróbáljon meggyőzni engem. Itt jött a képbe teljes önmagával Fanni, aki mesélt az általa megalkotott programról, amelyet ‒ mint említettem ‒ én a róla nyert tapasztalataim óta csak Csodának hívok. Addig a pontig, amíg nem rukkolt elő a világ legjobb analógiájával, a ’benzinesbe benzint, a dieselbe dieselt’-analógiával, úgy vélekedtem, hogy nagyon hitelesen beszél a dologról ez a nő, ám miután ezt a banálisan egyszerű, de a világ legnagyszerűbb és leglogikusabb példáját felhozta, nemcsak az volt a véleményem, hogy hitelesen beszél a dologról, hanem az, hogy őszinte is, valamint hatalmasmagába és az általa megalkotott Csodába vetett hite van. Ez az őszinte Avram-Fanni-duó volt az, ami rövid idő alatt meggyőzött engem arról, hogy ez a program lesz az igazi és örökérvényű megoldása életem legnagyobb problémáinak.

 

Még mindig éles bennem azon este emléke, amikor annyirabezsongtam, hogy hajnali 5-ig olvastam Fanni blogját, tanulmányoztam a csomagok tartalmát, csodálattal görgettem az Instagram- és Facebook-profilját, és természetesen elújságoltam egy csomó embernek, hogy mire találtam rá(vagy inkább mi talált meg engem?).

Tudtam azt, hogy rögtön másnap még nem engedhetem meg magamnak a program megvásárlását, mivel egyetemistaként a nyaranta külföldön megkeresett pénzemet mindig a lakhatásomra költöttem, viszont kineveztem egy kisebbdobozkát perselynek, amire ráírtam, hogy mennyi ideig mennyi pénzt kell félretennem naponta ahhoz, hogy megvehessem azt a bizonyos dolgot, amihez foghatónak a létezésében nem hittem már jó ideje. Hosszú futamidejű terv volt ez, viszont két dolog tartotta bennem akkor a lelket: az egyik, hogy minden lehetséges alkalomkor ‒ szülinapra, névnapra, karácsonyra, stb. ‒ ajándékul ezen célomtámogatását kérem majd a családomtól, így remélvén azt, hogy rövidülhet az eredetileg kiszabott időhossz; a másikdolog, hogy számomra ezért kétségkívül megérte volna ilyen sokáig kitartani, hisz tudom, hogy bántam volna, ha nem adok esélyt a dolognak. A későbbiekben pedig annak a részletezésére is sor kerül, hogy miért csak „megérte volna” a hosszú időtartam végét kivárni. Lehet, hogy gyakran tűnik úgy számodra, kedves Hozzámhasonló, hogy túlzok, azonban eddigi életem során majdnem minden negatívum forrása onnan eredt, ahol ez a program a takarítást kezdi: fejben. Fél szóval sem mondhatom azt, hogy tőlem rosszabb helyzetben nincsenek a világon, viszont köztudott az, hogy mindenki számára a saját keresztje a legnehezebb, mivel csak azt képes teljes súlyában megismerni, ezáltal magára venni. Azóta, hogy fejben jó utakon járok ‒ persze, én is ember vagyok, rátévedek néha hamis ösvényekre ‒, minden önsajnálkozás közben egyre hamarabb jut eszembe Fanni jelmondatainak egyike: „Köszönöm, hogy van lábam, és csak lefogynom kell!”.

 

Minden egyes nap, általában este, de gyakran napközben is azzal motiváltam magam a célom melletti kitartásra, hogy újra és újra végignéztem a sikertörténetek és képek sorozatát.Elképzeltem, hogy majd az enyém is ott lesz, és talán éppen ennyi erőt tud adni majd egyes Hozzámhasonlóknak, mint amennyit az előttem lévő Sikeremberek töltöttek belém. Mindemellett olvastam és néztem a 

Fanni történeteibenfolyamatosan frissülő pozitív tartalmakat, gyakran újraolvastam a blog tartalmát, elképzeltem, hogyan áll majd rajtam a fannizeros, S-es póló, de ami talán a legfontosabb: vadul hittem benne, hogy ez a kulcsa annak a zárnak, amit eddig nem tudtam kinyitni.

Mivel napirenden voltam mindennel, ami Fanni bármelyik online, nyílt felületén történt, így természetesen a július elejiajándékozásról is értesültem. Ebben a bejegyzésben azt kérte követőitől, hogy mindenki, aki vágyik valamire, írja le, mit szeretne, hisz olyan sokan vagyunk az őt követők táborában, hogy biztosan teljesíteni tudunk párat a kívánságokból. Egyértelműen én arra vágytam, hogy minél
hamarabb elkezdhessem a programot, de látva azt, hogy mennyire sokkilóival küzdő anyuka szeretné ugyanezt, nem éreztem úgy, hogy éppen nekem járna ez az ajándék, tehát nem lenne helyénvaló, ha én is ebbe a sorba állnék be. Arról azonban mégsem mondtam le, hogy Fannival tudassam, nemcsak példakép, segítség, nemcsak egy dietetikus és főként nemcsak egy a sok módszer képviselője közül, hanem egyesek számára ő jelenti A lehetőséget, számomra pedig ő jelentette és jelenti még ma is az EGYETLENEGY lehetőséget. Amellett pedig, hogy tudattam vele, hogy (akkor) immáron 3 hónapja dédelgetem egyetlen reményemként őt, nem kívántam egyebet, csak hogy képes legyek kitartani mindenáron addig, amíg lehetőségem lesz a program megrendelésére.

 

Július 3-án éjszaka 2 óra 41 perckor jött az értesítés és a privát üzenet Fannitól, hogy én vagyok az egyike azoknak, akiket megajándékoz.
 
Kedves Hozzámhasonló, elhiheted, hogy tényleg még azóta sem találtam meg a földi szavakat annak kifejezésére, hogy mit éreztem és érzek most is, ha visszagondolok az akkor történtekre. Ezt a szituációt nevezhetjük azon szituációk egyikének, amikor nem hiszi el az ember lánya, hogy ő is kaphat valamit a nyereményjátékokhoz hasonló módon. Én soha nem nyertem semmit az általános iskolás teabálok cukorkáin kívül, és MOST SEM nyertem. Ha sorsolás döntött volna, biztos vagyok benne, hogy nem én lettem volna az, aki már a gyümölcseit kóstolgathatja a programnak. Ez az ajándékozás nem nyereményjáték volt, hanem egy önzetlen személyiséget igazoló, világ felé táplált gesztus, és engem ért a megtiszteltetés ezúttal, hogy a kiválasztottja legyek. Milliószor többet ér a szememben ez bármilyen nyereménynél, mert nem a véletlen, se nem a sorsszerűség döntött mellettem, hanem Fanni, szabad akaratából, és ez egymás kölcsönös ‒ merthogy én ekkor már sok információt tudtam Fanniról ‒ ismeretének hiányában is személyessé tette számomra ezt az ominózus pillanatot. Mindezek felett valami olyat kaptam tőle ajándékba, amiért egész életembensóvárogtam és küzdöttem, illetve aminek hiánya többszenvedést okozott, mint amennyit szabadott volna. Határozottan ki merem jelenteni, hogy nem tudnék ennyire örülni egy több millió dolláros autónak, egy kacsalábon forgó palotának, de egy lottó főnyereményének sem, amelynek köszönhetően soha nem kellene dolgoznom, mert mindez nem adta volna meg nekem azt a 2+1 dolgot, ami a legfontosabb, legértékesebb a szememben: SZERETET és EGÉSZSÉG + SZÉP KÜLSŐ. 

 

A szeretet önmagam állandó és minden körülmények közötti szeretetével kezdődik. Közhely, viszont saját bőrömön tapasztalva tudom igazolni, hogy akinek az önértékelése magas ‒ a racionalitás határain belül ‒ és képes saját maga felé elegendő szeretetet táplálni, az képes mások felé is szeretettel fordulni. Továbbá szeretni és szeretve lenni valahol a boldogság birtoklását és a részleges egészséget is jelenti az én életemben.
 

Noha az eddig megért éveimből többet éltem le úgy, hogy az életvitelem közel sem volt egészségesnek nevezhető, hiszem azt, hogy sohanincs túl késő ahhoz, hogy a hosszú élet mellett döntsünk. Hozzávetőlegesen 7 éve igyekeztemtudatosan étkezni, illetve minél több időt próbáltam sportolásra fordítani, de mint utóbb kiderült, a tudatos étkezés annak ellenére, hogy tudatos volt, nem az én szervezetemnek megfelelő. Ennek köszönhetően soha nem láttam a várt eredményét az életvitelembe fektetett energiának. Szentül hittem a zabkása, rizs, tejtermékek, édesburgonya és társai erejében, miközben fogyni szerettem volna, és természetesen hatalmas csalódást jelentett mindig mérlegre állni, amelynek köszönhetően időről időre ismételten elvesztettem a motivációmat. Nem titok, hogy a 7 év alatt többször voltak olyan időszakok ‒ főként az egyetemi éveim alatt ‒, amikor egy időben sem az étkezést, sem pedig a sportolást illetően kiszabott önnön szabályaimat nem volt lehetőségemvalamilyen oknál fogva betartani, de ha volt is, gyakran állt az utamba a motiváció hiánya. Volt szerencsém kiváló személyi edzőkkel dolgozni együtt, akik segítségének köszönhetően a teherbírásom kétségkívül nőtt, az alakom formásabb lett, azonban vékonyabb nem lettem, nekem pedig ez feltétlenül fontos volt. 

Szintén az egészséghez tudom hozzákapcsolni a saját magam számára idealizált, ezáltal szép külsőt is, mivel azon a véleményen vagyok, hogy valakinek a külseje akkor szép, ha az a valaki nem cserélné el a bőrét máséra. A szépség, ezáltal a szép külső fogalma is relatív, viszont ha magadnak szép vagy, kedves Hozzámhasonló, akkor másnak is. Én hatalmas erőt tudok meríteni abból, ha szeretettel nézünk egymásra tükörképemmel, és kinézetemből adódóan képes vagyok magabiztosan kimenni az utcára. Számomra azonban egy kétélű kés is ez, mert ha nem vagyok elégedett a külsőmmel, az idő múlásával egyre többször és egyre hosszabb időre kerülök depresszív állapotba.
 

A fentiek mellett megemlíteném azt is, hogy saját életemből és mások hibáiból is próbálva okulni, a jövendőbeli gyerekeim számára mindenképp szeretnék példát statuálni, illetve egy olyan életvitelhez hozzászoktatni őket, amelynek pozitív hozadékai lesznek rövid- és hosszútávon egyaránt.
 

Az iménti közbeékelés tartalmát illetően példaként áll előttem mindaz, amit Fanniból ismerek.

Egy élethosszon át tartó ajándékot kaptam Fannitól, ami soha nem veszít aktualitásából és soha nem amortizálódik. Jónéhány örömkönnyet morzsoltam el hitetlenkedve afölött, hogy valaki, aki nem ismer engem, nem tud rólam semmit a nevemen és azon kívül, amit a hozzászólásban leírtam, hogy képes ennyire önzetlen lelkülettel segíteni? Fanni boldog volt, boldog most is, és tudni kell róla azt, hogy minél boldogabb ő, annál boldogabbak a követői, mert szétbombázza őket ajándékokkal. :D
 

Szóval örömkönnyektől ittas szemekkel töltöttem ki a teszteket még 3-án éjszaka. A tesztek nagyon jó kis tükröt tartanak az azokat kitöltők elé, mivel az anyagcsere típus teszt kitöltése közben hatalmas szégyenérzetem támadt magammal szemben azért, amiket a tesztek kitöltésétől számított utóbbi időben fogyasztottam. A lelki teszt, ha komolyan vesszük és 1OO%-ban kendőzetlenül válaszolunk minden kérdésre, akkor egy kisebb könyv is lehet számunkra arról, hogy miért is vagyunk ott, ahol éppen vagyunk. Ez a teszt egyben egy ütős önismereti teszt is, ahol nemcsak a felszínt kapargatjuk, hanem a valódi gondjainkkal történő szembesülés után a gyökereknél kezdjük problémáink kezelését. Úgy tűnik, gyakran ott hibázunk a legnagyobbat, hogy nem tesszük fel egyenesen magunknak azokat a kendőzetlen kérdéseket, amelyeket esetleg másoknak tennénk fel akkor, ha ők lennének hozzánk hasonló helyzetben. Vajon vennénk a bátorságot válaszolni azokra őszintén? Belőlem a lelki teszt kihozta azt, amit soha semmi nem tudott: szembenéztem a múlttal és minden fájdalommal azért, hogy többé ne féljek megmutatni az erőmet az engem gyötrő gondolatoknak, és olyan tiszta lappal kezdhessek neki hátralevő, új életemnek, amely olyan, mint a friss, hófehér ív, nem pedig egyleradírozott, ceruza- és piszoknyomoktól tarkálló papírlaphoz hasonlít.

A tesztek kitöltése mellett az előtte-fotók elkészítésének feladatára is ezzel az alkalommal kellett, hogy sort kerítsek. Tudjátok, miért érdemes fotót készíteni akkor, amikor látni sem bírod, konkrétan utálod magad? Azért, mert ezek a helyzetek is valósak, és ha képesek vagyunk vállalni a felelősséget azért, akik vagyunk, s amilyenek vagyunk, legyünk bármilyenek, akkor képesek vagyunk tenni is a sárban ragadt énünk felemelkedéséért! Borzalmas érzés volt egy szál fehérneműben beállni fotóra és tudomásul venni azt, hogy ennek a förtelmes állapotnak így is nyoma marad.Mindeközben a húgom azt hajtogatta, hogy „Naaa, le fogsz fogyni, most kezdődik!”, és én rájöttem, hogy igaza van.Fanni nem egy címlapfotót kért. Törekednem kell arra, hogy ettől a ponttól kezdve már csak jobb legyen, s ha netán úgy alakul a helyzet, hogy lesz rosszabb, na, akkor fogom előszedni ezeket a fotókat és emlékeztetni magam arra, hogy másztam én már ki mély gödrökből, és Fanni szavaival élve: „Aki képes rá egyszer, az képes rá akárhányszor, és aki képes lefogyni, az képes bármire ezen a világon!”.
 

Egy bónuszérv amellett, hogy érdemes fotót csinálni akkor, amikor rossz: annál nagyobb erőt semmi sem adhat a folytatáshoz, mint mikor egymás mellé illesztett fotókon látjukaz eddig elért eredményt, kíváncsivá téve magunkat ezáltalarra, hogy meddig vagyunk képesek elmenni, mivé tudunk válni, ha nem adjuk fel. Kell, hogy legalább egymegmásíthatatlan emlék maradjon sárban ragadt énünk létezéséről, ami bizonyítékként szolgál arra, hogy mennyire messze vagyunk képesek elrugaszkodni az ég felé attól. Engem már most hatalmas boldogsággal tölt el az ilyen fotókelemezgetése, és „még csak” a felénél tartok akkor, amikor ezt a szöveget írom. 

Egy fotó, amin képtelen vagyok mosolyogni, amin látszik, mennyire fáj annak lenni, aki voltam, és egy fotó, amin mosolygok, és ami tagadhatatlan bizonyítéka annak, hogy ez működik, nekem is sikerül. Mindannak ellenére, hogyeszembe sem jut az „önsanyargatás”, a „szenvedés” szó, működik, csupán kitartani kell, amíg elkészül az első utána-fotó, aztán már esze ágában sincs az embernek leállni.

. Jelenleg a 3. hónap végénél tartok, a tervezett időtartam felénél, és pontosan a felét adtam le a leadni kívánt súlyfeleslegnek, azaz 15 kilót. Mindezt úgy, hogy noha fizikai értelemben véve többnyire aktív vagyok, ez idő alatt legfeljebb 5 alkalommal végeztem szándékosan testmozgást.Egészen pontosan július 27-én vágtam bele a programba, és emlékszem, akkora letörölhetetlen vigyor nőtt az arcomra, amit soha nem tudok majd elfelejteni, főleg az érzést nem, ami okozta

 

Fanni előtt nagyon hosszú ideig küzdöttem hormon- és pajzsmirigyproblémának tulajdonítható tünetekkel (rendszertelen menstruáció, hajhullás, koncentrációs zavarok, folyamatos levertség és fáradtság, a túlsúllyal való küzdelem, hangulatingadozás, PCOS és még sorolhatnám). Ma már bátran jelenthetem ki, hogy a több mint 4 hónapig PCOS miatt nem látott menstruációm hazajött, és nem a szokásos 8, csupán 6 napig tartott. Végre nem hull csomókban a hajam, nem érzek állandó kényszert az alvásra, sőt mondhatni aktív életmódot folytatok, mióta Fanni velem van. Sokkal jobban tudok koncentrálni a feladataimra zajban is, örömmel váltam meg 15 kilótól és sok-sok centitől 3 hónap leforgása alatt, és a Fannizero Collagennek, illetve Fatbyenak köszönhetően szebb, feszesebb a bőröm, a striáim látványosan halványabbak és a repedések érezhetően kiteltek.

E tapasztalataimról szóló szöveg méltó befejezésének találom az alábbiakban felsorolt 24 érvet, amelyek Fanni és az ő Fannizero-Csodája mellett szólnak. Ezeknek alapját a fenti szövegben leírtak adják főként, és tulajdonképpen közvetett vagy közvetlen módon meg is lehet találni benneőket.